Kölyöknevelõ program Nevelõszülõket keresünk leendõ vakvezetõ kölyökkutyák felneveléséhez Olyan embereket, nevelõcsaládokat keresünk, akik vállalják, hogy a kiskutyát ingergazdag, családi környezetben nevelik egy éves koráig. Mindenhová elviszik, utaztatják és megismertetnek vele mindent, ami egy bátor, érdeklõdõ kiskutya számára fontos a szocializációhoz. Az egy éves kor elérését követõen a kutya visszakerül a kiképzõ iskolába. Az alapítvány a kutya oltásait, orvosi ellátását, élelmezését vállalja.

Háziállataink közül minden kétséget kizáróan a kutya az, amelynek domesztikációja a legtökéletesebben sikerült.  Remekül megállta a helyét mindenféle körülmények között az Egyenlítõtõl a sarkokig, az élet számtalan területén segítette gazdáját, és nem bukott meg az utolsó, talán minden eddiginél nehezebb vizsgán sem: képes volt alkalmazkodni a városi körülményekhez és otthonra lelni az ember által létrehozott szürke kõrengetegben.

A kutya alkalmasnak bizonyult arra, hogy egyrészt a legszûkebb életterünket is megosszuk vele, másrészrõl azonban a legtágabb mozgásszabadságot élvezze az ember oldalán. Ott szuszog az ágy mellett a hálószobában, ugyanakkor minden további nélkül elkísérheti gazdáját a nyaralására, a piacra vagy akár a munkahelyére - nincs még egy állat, amelyrõl mindez egyszerre volna elmondható. Mindez korántsem véletlen, bár az, hogy így alakult, három tulajdonság szerencsés egybeesésének köszönhetõ - ha a háromból csak egy is hiányozna, nem élhetne velünk oly szorosan együtt, ahogy megszoktuk. Az egyik a falkaösztöne, a másik a se nem túl kicsi, se nem túl nagy mérete, a harmadik, pedig a ragadozó mivolta. Azok az állatok, amelyeknél e három együttesen nincs meg, mind kiestek a rostán. Hogy miért? Lássuk csak, mi teszi ezeket az adottságokat oly fontossá az emberrel való együttélés szempontjából!

A falkaösztön nem szorul különösebb magyarázatra. A kutyának nem okoz nehézséget tökéletesen beleilleszkedni a szûkebb emberi közösségbe, mivel õsének, a farkasnak családi szervezõdése erõsen hasonlít a miénkre. A falkában vadászó ragadozó számára természetes dolog, hogy portyázás közben mozgását a csoport többi tagjáéval összehangolja - ez teszi lehetõvé azt, hogy akár teljesen idegen terepen is biztonsággal kövesse gazdáját.

A kutya átlagos mérete alatta marad az emberének, ezért a rangsor általában könnyen kialakítható. Léteznek természetesen háziállatok (mint a ló, a teve vagy az elefánt), amelyeknek testi ereje jócskán meghaladja az emberét, ezek irányítása azonban komoly felkészültséget igényel - azon felül, hogy sehogyan sem helyezhetõk el a lakásban. A túlságosan parányi élõlényeknek ugyanakkor gondot okoz a szemmel követése. Ezek az állatok más dimenzióban mozognak: állandóan figyelni kell, hogy rájuk ne lépjünk, s ha otthon, a lakásban megtalálják is a helyüket, házon kívülre legfeljebb ketrecben vihetõk.

Ember és medve között ritkaság az ilyen meghitt kapcsolat. Az egyenlõtlen erõviszonyok miatt a mackó sohasem lett háziállat, noha a világ különbözõ tájain egykor számos természeti népnél volt szokás a medvebocsok nevelgetése.

Hogy a ragadozó életmód miért könnyíti meg az emberrel való együttélést, az elsõ hallásra talán nem egyértelmû, de rögtön világossá válik, ha összehasonlítjuk saját étrendünket a kutyáéval és mondjuk a lóéval. A kutya (szemben a macskafélékkel) opportunista ragadozó, amely nem sértõdik meg akkor sem, ha fõzelékkel kínálják - végtére is a farkas a zsákmányul ejtett patásnak elõször a zsigereit falja fel, benne a félig emésztett, "elõkezelt" növényi táplálékkal.

Ahol az ember jóllakik, ott a kutya is megtalálja a számítását, a növényevõ állat viszont hoppon marad. A városi körülmények között megoldhatatlan problémát jelent mind a legeltetés, mind pedig a takarmányraktározás (a lakótelepi házakra elfelejtettek szénapadlást tervezni a meggondolatlan mérnökök). Ráadásul a fûevõk a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatják a szobatisztaságra, amire az üreglakó ragadozóknak természetes késztetése van.

Az emsemakákót hazájában kókuszdiószedésre idomítják. A majmok azonban túlságosan ügyesek és kíváncsiak ahhoz, hogy a lakásban szabadon élhessenek, ketrecbe zárva, pedig szenvednek.

Ha gondolatban végignézzük a számításba jöhetõ állatok sorát e három szempont szerint, kiderül, hogy a kutyának jószerével nincs vetélytársa. A macska a legkisebb lakásban is elfér, táplálása sem okoz gondot, de mint magányos vadásznak, természetétõl idegen a kötelékben mozgás, az emberrel való közös tevékenység tehát esetében az otthon közvetlen környezetére korlátozódik. Az oroszlán  ragadozó is, falkaállat is, csakhogy méretébõl adódóan a rangsor alkalomadtán valószínûleg az õ javára dõlne el - nem is lett belõle soha háziállat.

A kecske méretben megfelelne, csoportban is él, de mint a növényevõ patások általában, ott potyogtatja el a bogyóit, ahol éppen jár. A sertés megtanítható a szobatisztaságra, nem is válogatós, de nagyságban még a legkisebb fajtái is a legtermetesebb kutyákkal vetekednek - egy kétszáz kilós hízót pedig kevesen tudnak dédelgetnivaló házikedvencként elképzelni.

Némelyik rágcsáló - például a degu - könnyen megbarátkozik az emberrel, de apró mérete miatt más dimenzióban él. Számára az ember valóságos hegy, amit meg kell mászni,  s ez határt szab az együttélés lehetõségeinek.

Lámpással keresve sem találunk tehát még egy állatfajt, amely a kutya helyébe léphetne. Az állatok tekintélyes részének tudományos neve az adott faj élõhelyérõl árulkodik: sylvestris (erdei), aquaticus (vízi), terrestris  (földi), campestris (mezei) és így tovább.  A kutyát a rendszerezõk a familiaris jelzõvel tisztelték meg, jeléül annak, hogy olyan állatról van szó, melynek természetes környezete az emberi család.